Ahogy ígértem, hozom az első fejezetet. Bízom benne, hogy tetszeni fog nektek, és megörvendeztettek néhány véleménnyel. Tényleg kíváncsi vagyok ezekre, mert még sosem írtam ilyen témájú történetet, szóval tudni szeretném, hogy érdemes-e ilyenekkel próbálkoznom. :)
Yenna
Éjszaka megint borzalmasat álmodtam, de szerencsére, amikor a telefonom reggel felébresztett, már semmire sem emlékeztem. Nem is tudom, mit csináltam volna más esetben, ugyanis aznap egy kemény vizsga várt rám.
Miután elvégeztem a gimnáziumot, divattervező iskolába mentem,
de az ott töltött két év után úgy éreztem, mégsem ezzel szeretném tölteni az
életem, ezért a kézhez kapott diplomámmal sietősen átpártoltam a modellképzőbe.
Ott aztán pillanatokon belül kiderült, hogy ez az a közeg, ahol igazán otthon
érzem magam – egyszerűen imádom. Azóta már három év is eltelt, és mennyi minden
történt ez idő alatt! Jó barátom és egyben menedzserem – Bradley az első év
végén figyelt fel rám, és vett azonnal a szárnyai alá – szavaival élve úgy
ívelt felfelé a csillagom az égen, mintha űrhajó lett volna.
A rémálomtól még kissé kótyagosan nyomtam ki a mobilom, hogy
végre abbahagyja az idegesítő csiripelést, majd álmosan pislogva dőltem vissza a
párnámra. Igyekeztem a szokásosnál eltérően viszonylag hamar magamhoz térni, de
folyamatosan éreztem, hogy a szemeim lecsukódnának, ha nem küzdenék ellene.
Nagyjából tíz perccel később a telefon újbóli csörgésére
riadtam, vagyis mégis sikerült visszaszenderednem. Viszont ez nem a szokásos
idióta csengőhang volt, amit szándékosan állítottam be mindig ébresztéshez,
hanem az egyik kedvenc zeneszámom, Cheryl Cole-tól a Parachute – ami csak
egyetlen személynél telefonálásakor csendült fel.
Még mindig az álmossággal küszködve nyúltam az ágyam
melletti asztalon fekvő mobilért, majd miután fogadtam a hívást, visszazuhantam
fekvő pozícióba.
– David.
– Jen, húgocskám, ébresztő!
Azt hiszem, hogy sosem fogom megérteni életemben, hogy a tíz
perccel idősebb testvérem miért köszön állandóan üvöltve minden reggelen. Az
ember azt gondolná, hogy a foglalkozása miatt már rég benőtt a feje lágya, de
aztán természetesen kiderül, hogy ez egyáltalán nem igaz. Tulajdonképpen
mindent viccként fog fel, és mindenből azt is csinál, időközönként ontja
magából a poénokat, és ami a legrosszabb, hogy ezt többnyire velem teszi.
– David, tudod te, hogy mennyi az idő? – kérdeztem tőle
bosszúsan, hátha rájön, hogy kicsit korán van még a hangos eszmecseréhez.
– Hét óra tíz perc, és ahogy ismerlek, még mindig az ágyban
lustálkodsz, ahelyett, hogy készülődnél. El fogsz késni!
David az utolsó mondatot szokásához híven dupla hangerővel
adta elő, amitől kissé megrándult az arcom, miközben biztonságos távolságba
toltam a telóm a fülemtől. Még így is tökéletesen értettem, mit ordít, és
miután rátért a megszokott szövegre, félretettem a mobilt – azért rányomtam a
kihangosításra –, majd kikászálódtam az ágyból.
– Hallod egyáltalán, hogy mit szövegelek itt? – csattant fel
később bátyám, nyilvánvalóan kissé felháborodottan, amiért nem váltott ki
semmiféle reakciót belőlem. – Ha elaludtál nekem…
– David, jelenleg a szekrényem előtt állok, és azt próbálom
meg eldönteni, mit vegyek fel a vizsgára. Ami azt jelenti, hogy sajnos nem
sikerült visszaaludnom, szóval megkérnélek, ne üvölts tovább!
– Bocs. – Kis szünet, miközben választásom egy fekete
bársonynadrágra, és egy fehér, kötött garbóra esett. – Ugye tudod, hogy
szeretlek?
Kénytelen voltam felsóhajtani, és még a fejemet is
megcsóváltam. Ikertestvérem bármennyire is volt néha bosszantó, teljes
szívemből szerettem.
– Ha hagysz tovább készülődni, akkor bebizonyíthatod, hogy
mennyire – vetettem egy pillantást a telefonom felé, mialatt már bújtam is bele
a nadrágba. – Tizenkettőkor kezdődik a vizsga, addig pedig még egy-két dolgot
el kell intéznem. Például találkozni Ash-sel, és Bradley-vel is szeretnék beszélni.
– Hagylak, csak azért hívtalak, mert biztos akartam lenni
benne, hogy minden oké, és felébredtél – hallottam David lenyugodott hangját. –
Tudom, hogy a mai nap nagyon fontos neked. Tuti, hogy te leszel a legjobb, a
többiek csak kullogni fognak utánad. Arról már nem is beszélve, hogy egy életre
szóló élmény lehet.
Életre szóló élmény? Egy vizsga? Na, ez enyhén szólva is
gyanús volt számomra, de mivel a bátyám hirtelen elbúcsúzva tőlem kinyomta a
mobilját, nem tudtam rákérdezni, hogy mi a fészkes fenére utalhatott ezzel.
– Hülye versenyzők! – morogtam magam elé, aztán gyorsan befejeztem
az öltözködést, hogy utána koncentrálhassak a többi feladatra.
Először is kisminkeltem magam, amit valószínűleg át kell
majd alakítanom az iskolában, de ezt már régóta megszoktam, aztán a hajammal
kellett kezdenem valamit. Ezúttal megelégedtem azzal, hogy a kefémmel
végigszántottam rajta. Úgyis piszok hideg van odakint, legalább melegít, ha
nincs feltűzve.
Éppen visszatettem a kefét a helyére, amikor újból
megszólalt a mobiltelefonom, ezúttal Lady Gaga hangján, ami hallatán azonnal a
hálóba spuriztam.
– Ash! – kiáltottam bele vidáman a telóba – természetesen én
egész nyugodtan felemelhetem a hangom, csak Davidnek tilos velem szemben –, de
közben azért folytattam a készülődést. – Hogy vagy?
– Azt hiszem, elkezdtem parázni – jött a válasz, mire egy
pillanatra megtorpantam, mert barátnőm sosem szokott ideges lenni. – X az előbb
hívott, és azt mondta, hogy a divattervezésen valami különleges vendégekről
sutyorogtak, akikkel majd pózolnunk kell a kamera előtt. Mi van, ha teszem azt,
Daniel Radcliffe-fel kell modellt állnom? Ha meglátom, én száz százalék, hogy
leblokkolok!
Ashley hangja kezdett átcsapni hisztériába, ezért úgy láttam
jónak, ha minden ügyességemet latba vetve megpróbálom lenyugtatni.
– Ash, biztos vagyok benne, hogy nem kell találkoznod Daniellel
– jelentettem ki határozottan, amit hosszú csend követett. Reméltem, hogy ez
azért van, mert barátnőm elgondolkozott a dolgon. – Tudtommal Daniel éppen
Amerikában forgatja a legújabb filmjét, tehát fizikailag lehetetlen, hogy vele
fotózkodj ma, kivéve persze, ha megtanult teleportálni.
– Hülye!
– Én csak próbálom neked megmagyarázni, hogy felesleges az
aggodalmad – bizonygattam, és mivel a vihar elült a fejünk felől, kisétáltam a
konyhába, hogy harapjak valamit reggelire, na meg, hogy magamba döntsem a napi
kávé adagomat. – Daniel nem lesz ott a vizsgán, max Kimi Räikkönennel kell majd
pózolnod.
– Mondd, Jen, megittad már a napi kávé bombádat? Mert egyre
idiótább vagy!
– Haha!
– De most tényleg! Hogy a pokolba jut neked eszedbe ilyesmi,
hogy Kimivel kell vizsgáznunk? – folytatta tovább Ash, mialatt én nagy buzgón
készítettem az annyira hiányolt kávémat. – Szerintem soha senkinek nem lenne
olyan ötlete, hogy egy ralis versenyzővel fényképezkedjen. Erről jut eszembe,
mikor intézed el nekem, hogy találkozhassak Hamiltonnal?
– Ash – sóhajtottam fel kétségbeesetten, aztán haraptam
egyet a péksüteményből, amit még előző este vettem magamban. – Igaz, hogy
Hamilton a bátyám barátja, de az utóbbi időben nem tudtak annyit találkozni,
hogy sikerüljön vele időpontot egyeztetni. Nem értem, Alonso miért nem jó
neked.
– Mert ő Fernando Alonso, és nem Lewis Hamilton – felelte
barátnőm, mintha ez lenne a világ legnagyobb igazsága, és amivel egy újabb
sóhajt csalt ki belőlem.
– Elképesztő vagy – motyogtam, és mert a reggeli koffein
adagom abban a pillanatban rotyogott ki a kávéfőzőből, elköszöntem. – Nézd,
sajnos bele kell törődnöd, hogy jelenleg Hamiltont csak a tévéből láthatod, a
vizsga miatt pedig ne aggódj. Minden oké lesz, és mi leszünk a legjobbak! Most
viszont leteszem, mert kész lett a kávém, és még ennem is kell. Találkozunk egy
óra múlva a szokásos helyen? – kérdeztem tőle, mire Ashley azonnal helyeselt.
– Persze! Akkor nem is zavarlak, mert még elfelejted meginni
a kávédat, és majd én leszek a hibás, ha napközben elalszol. És Mike-nál egy
óra múlva! Szia!
– Szia!
A kikapcsolt mobiltelefon a konyhaasztalon landolt, aztán
végre leülhettem, hogy gondjaimba vehessem a hatalmas csésze kávét két cukorral
és egy kis tejszínhabbal, a már megkezdett péksütemény társaságában. Azért nem
volt sok időm nyámmogni rajta, mert egy óra múlva találkozom barátnőmmel a
kedvenc helyünkön, így sietve eltüntettem mindent – esetleg Mike-nál még eszem
valamit, hogy a vizsgán még véletlenül se korogjon a gyomrom –, majd
összeszedtem az aznapra szükséges holmimat, magamra húztam meleg
szőrmekabátomat, lábamra a nyolc centis csizmámat, fogtam a kocsi kulcsomat,
bezártam a lakást, és indultam.
