1. rész

Ahogy ígértem, hozom az első fejezetet. Bízom benne, hogy tetszeni fog nektek, és megörvendeztettek néhány véleménnyel. Tényleg kíváncsi vagyok ezekre, mert még sosem írtam ilyen témájú történetet, szóval tudni szeretném, hogy érdemes-e ilyenekkel próbálkoznom. :)

Yenna

Éjszaka megint borzalmasat álmodtam, de szerencsére, amikor a telefonom reggel felébresztett, már semmire sem emlékeztem. Nem is tudom, mit csináltam volna más esetben, ugyanis aznap egy kemény vizsga várt rám.

Miután elvégeztem a gimnáziumot, divattervező iskolába mentem, de az ott töltött két év után úgy éreztem, mégsem ezzel szeretném tölteni az életem, ezért a kézhez kapott diplomámmal sietősen átpártoltam a modellképzőbe. Ott aztán pillanatokon belül kiderült, hogy ez az a közeg, ahol igazán otthon érzem magam – egyszerűen imádom. Azóta már három év is eltelt, és mennyi minden történt ez idő alatt! Jó barátom és egyben menedzserem – Bradley az első év végén figyelt fel rám, és vett azonnal a szárnyai alá – szavaival élve úgy ívelt felfelé a csillagom az égen, mintha űrhajó lett volna.

A rémálomtól még kissé kótyagosan nyomtam ki a mobilom, hogy végre abbahagyja az idegesítő csiripelést, majd álmosan pislogva dőltem vissza a párnámra. Igyekeztem a szokásosnál eltérően viszonylag hamar magamhoz térni, de folyamatosan éreztem, hogy a szemeim lecsukódnának, ha nem küzdenék ellene.

Nagyjából tíz perccel később a telefon újbóli csörgésére riadtam, vagyis mégis sikerült visszaszenderednem. Viszont ez nem a szokásos idióta csengőhang volt, amit szándékosan állítottam be mindig ébresztéshez, hanem az egyik kedvenc zeneszámom, Cheryl Cole-tól a Parachute – ami csak egyetlen személynél telefonálásakor csendült fel.

Még mindig az álmossággal küszködve nyúltam az ágyam melletti asztalon fekvő mobilért, majd miután fogadtam a hívást, visszazuhantam fekvő pozícióba.

– David.

– Jen, húgocskám, ébresztő!

Azt hiszem, hogy sosem fogom megérteni életemben, hogy a tíz perccel idősebb testvérem miért köszön állandóan üvöltve minden reggelen. Az ember azt gondolná, hogy a foglalkozása miatt már rég benőtt a feje lágya, de aztán természetesen kiderül, hogy ez egyáltalán nem igaz. Tulajdonképpen mindent viccként fog fel, és mindenből azt is csinál, időközönként ontja magából a poénokat, és ami a legrosszabb, hogy ezt többnyire velem teszi.

– David, tudod te, hogy mennyi az idő? – kérdeztem tőle bosszúsan, hátha rájön, hogy kicsit korán van még a hangos eszmecseréhez.

– Hét óra tíz perc, és ahogy ismerlek, még mindig az ágyban lustálkodsz, ahelyett, hogy készülődnél. El fogsz késni!

David az utolsó mondatot szokásához híven dupla hangerővel adta elő, amitől kissé megrándult az arcom, miközben biztonságos távolságba toltam a telóm a fülemtől. Még így is tökéletesen értettem, mit ordít, és miután rátért a megszokott szövegre, félretettem a mobilt – azért rányomtam a kihangosításra –, majd kikászálódtam az ágyból.

– Hallod egyáltalán, hogy mit szövegelek itt? – csattant fel később bátyám, nyilvánvalóan kissé felháborodottan, amiért nem váltott ki semmiféle reakciót belőlem. – Ha elaludtál nekem…

– David, jelenleg a szekrényem előtt állok, és azt próbálom meg eldönteni, mit vegyek fel a vizsgára. Ami azt jelenti, hogy sajnos nem sikerült visszaaludnom, szóval megkérnélek, ne üvölts tovább!

– Bocs. – Kis szünet, miközben választásom egy fekete bársonynadrágra, és egy fehér, kötött garbóra esett. – Ugye tudod, hogy szeretlek?

Kénytelen voltam felsóhajtani, és még a fejemet is megcsóváltam. Ikertestvérem bármennyire is volt néha bosszantó, teljes szívemből szerettem.

– Ha hagysz tovább készülődni, akkor bebizonyíthatod, hogy mennyire – vetettem egy pillantást a telefonom felé, mialatt már bújtam is bele a nadrágba. – Tizenkettőkor kezdődik a vizsga, addig pedig még egy-két dolgot el kell intéznem. Például találkozni Ash-sel, és Bradley-vel is szeretnék beszélni.

– Hagylak, csak azért hívtalak, mert biztos akartam lenni benne, hogy minden oké, és felébredtél – hallottam David lenyugodott hangját. – Tudom, hogy a mai nap nagyon fontos neked. Tuti, hogy te leszel a legjobb, a többiek csak kullogni fognak utánad. Arról már nem is beszélve, hogy egy életre szóló élmény lehet.

Életre szóló élmény? Egy vizsga? Na, ez enyhén szólva is gyanús volt számomra, de mivel a bátyám hirtelen elbúcsúzva tőlem kinyomta a mobilját, nem tudtam rákérdezni, hogy mi a fészkes fenére utalhatott ezzel.

– Hülye versenyzők! – morogtam magam elé, aztán gyorsan befejeztem az öltözködést, hogy utána koncentrálhassak a többi feladatra.

Először is kisminkeltem magam, amit valószínűleg át kell majd alakítanom az iskolában, de ezt már régóta megszoktam, aztán a hajammal kellett kezdenem valamit. Ezúttal megelégedtem azzal, hogy a kefémmel végigszántottam rajta. Úgyis piszok hideg van odakint, legalább melegít, ha nincs feltűzve.

Éppen visszatettem a kefét a helyére, amikor újból megszólalt a mobiltelefonom, ezúttal Lady Gaga hangján, ami hallatán azonnal a hálóba spuriztam.

– Ash! – kiáltottam bele vidáman a telóba – természetesen én egész nyugodtan felemelhetem a hangom, csak Davidnek tilos velem szemben –, de közben azért folytattam a készülődést. – Hogy vagy?

– Azt hiszem, elkezdtem parázni – jött a válasz, mire egy pillanatra megtorpantam, mert barátnőm sosem szokott ideges lenni. – X az előbb hívott, és azt mondta, hogy a divattervezésen valami különleges vendégekről sutyorogtak, akikkel majd pózolnunk kell a kamera előtt. Mi van, ha teszem azt, Daniel Radcliffe-fel kell modellt állnom? Ha meglátom, én száz százalék, hogy leblokkolok!

Ashley hangja kezdett átcsapni hisztériába, ezért úgy láttam jónak, ha minden ügyességemet latba vetve megpróbálom lenyugtatni.

– Ash, biztos vagyok benne, hogy nem kell találkoznod Daniellel – jelentettem ki határozottan, amit hosszú csend követett. Reméltem, hogy ez azért van, mert barátnőm elgondolkozott a dolgon. – Tudtommal Daniel éppen Amerikában forgatja a legújabb filmjét, tehát fizikailag lehetetlen, hogy vele fotózkodj ma, kivéve persze, ha megtanult teleportálni.

– Hülye!

– Én csak próbálom neked megmagyarázni, hogy felesleges az aggodalmad – bizonygattam, és mivel a vihar elült a fejünk felől, kisétáltam a konyhába, hogy harapjak valamit reggelire, na meg, hogy magamba döntsem a napi kávé adagomat. – Daniel nem lesz ott a vizsgán, max Kimi Räikkönennel kell majd pózolnod.

– Mondd, Jen, megittad már a napi kávé bombádat? Mert egyre idiótább vagy!

– Haha!

– De most tényleg! Hogy a pokolba jut neked eszedbe ilyesmi, hogy Kimivel kell vizsgáznunk? – folytatta tovább Ash, mialatt én nagy buzgón készítettem az annyira hiányolt kávémat. – Szerintem soha senkinek nem lenne olyan ötlete, hogy egy ralis versenyzővel fényképezkedjen. Erről jut eszembe, mikor intézed el nekem, hogy találkozhassak Hamiltonnal?

– Ash – sóhajtottam fel kétségbeesetten, aztán haraptam egyet a péksüteményből, amit még előző este vettem magamban. – Igaz, hogy Hamilton a bátyám barátja, de az utóbbi időben nem tudtak annyit találkozni, hogy sikerüljön vele időpontot egyeztetni. Nem értem, Alonso miért nem jó neked.

– Mert ő Fernando Alonso, és nem Lewis Hamilton – felelte barátnőm, mintha ez lenne a világ legnagyobb igazsága, és amivel egy újabb sóhajt csalt ki belőlem.

– Elképesztő vagy – motyogtam, és mert a reggeli koffein adagom abban a pillanatban rotyogott ki a kávéfőzőből, elköszöntem. – Nézd, sajnos bele kell törődnöd, hogy jelenleg Hamiltont csak a tévéből láthatod, a vizsga miatt pedig ne aggódj. Minden oké lesz, és mi leszünk a legjobbak! Most viszont leteszem, mert kész lett a kávém, és még ennem is kell. Találkozunk egy óra múlva a szokásos helyen? – kérdeztem tőle, mire Ashley azonnal helyeselt.

– Persze! Akkor nem is zavarlak, mert még elfelejted meginni a kávédat, és majd én leszek a hibás, ha napközben elalszol. És Mike-nál egy óra múlva! Szia!

– Szia!

A kikapcsolt mobiltelefon a konyhaasztalon landolt, aztán végre leülhettem, hogy gondjaimba vehessem a hatalmas csésze kávét két cukorral és egy kis tejszínhabbal, a már megkezdett péksütemény társaságában. Azért nem volt sok időm nyámmogni rajta, mert egy óra múlva találkozom barátnőmmel a kedvenc helyünkön, így sietve eltüntettem mindent – esetleg Mike-nál még eszem valamit, hogy a vizsgán még véletlenül se korogjon a gyomrom –, majd összeszedtem az aznapra szükséges holmimat, magamra húztam meleg szőrmekabátomat, lábamra a nyolc centis csizmámat, fogtam a kocsi kulcsomat, bezártam a lakást, és indultam.