3. rész

Leandra, Gonoszka, nagyon szépen köszönöm a kommentjeiteket! Most is meg tudnánk duplázni a kritikák számát? Most már végre kezd beindulni a történet, és nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. :) Nem is szaporítom tovább a szót, jöjjön az új rész.

Yenna

Ha X extravagáns volt, akkor Brian Rick, az egyik leghíresebb londoni modellügynökség vezetője, és egyben az iskola tanára egy földönkívüli. Jelenlegi rózsaszínben pompázó – amikor erre a színre festette, mindenki egyöntetűen kijelentette, rossz húzás volt, persze ez egy cseppet sem befolyásolta őt a döntésében – haját kicsi tüskékbe tornyozta, fülében több karika lógott, míg majdnem mindegyik ujján ezüst gyűrűk díszelegtek. Szürkéskék szemeit nem festette, de azt hiszem, az már túlzás lett volna tőle, elég volt megemészteni már a többi furcsaságát is. Általában szűk, fekete bőrnadrágot hordott, amire épphogy csak rálógott halszálkás fehér ingje. Miközben beléptünk a stúdió ajtaján, ránk mosolygott.

– Örülök, hogy ilyen hamar megérkeztetek – szólított meg minket azonnal, én pedig a hirtelen rám törő idegességtől nagyot sóhajtottam. – Így lesz időtök rendesen el- és felkészülni. Szeretném, ha mindketten a topformátokat mutatnátok. – Az izgalomtól csak bólintani tudtunk, mire Brian tovább beszélt az aznapi vizsgánkról. – A mai vizsga témája a Forma-1 lesz, ezért ennek fényében válasszátok majd ki a megfelelő ruhát a fényképezéshez. A sminketeken, amint látom, változtatnotok kell, de biztos vagyok benne, hogy ezzel sem lesz gondotok. Mindent bele! Ja, és Jenna – kiáltott utánam, amikor már fordultunk, hogy az öltözőbe menjünk készülődni –, Bradley az irodájában vár rád, beszélni szeretne veled.

– Köszönöm, Brian – mosolyogtam a férfira, aki ezt szélesen viszonozta, majd intett, hogy mehetünk.

– Forma-1? – pillantott rám Ash, amikor már magunkban voltunk – még csak mi érkeztünk meg a helyszínre –, és magasba vonta mindkét szemöldökét. – Te is arra gondolsz, amire én? – kérdezte aztán kis reménykedéssel a hangjában.

Erre a kérdésre alig hallhatóan felnevettem, majd az egyik tükrös asztalra tettem a táskám. Igazság szerint egyelőre nem tudtam, hogyan reagáljak erre a dologra, annak ellenére, hogy mulattatott barátnőm reményteljes arckifejezése. Ha valóban azt jelenti a Forma-1 téma, amire gondoltam, akkor drága ikertestvéremnek tartozom egy kiadós veréssel.

– A kis sunyi, sze… – hirtelen elhallgattam, és behunytam a szemeimet, hogy lenyugodjak.

Igenis az lesz, amit Ash remél, hiszen David is megemlítette, hogy ez a vizsga emlékezetes lesz a számunkra.

– Hát, drága barátosném, valószínűleg igen – fordultam a mellettem álló asztalhoz lépő barátnőmhöz. – Úgyhogy vegyél fel valami hihetetlenül dögös rucit, és kápráztasd el honfitársadat. De tőlem ne várj segítséget – tettem hozzá, egy pillanatra figyelmeztetően felemelve jobb mutatóujjam. – Még a végén valaki árulónak titulál.

– Hát jó – sóhajtott egyet beletörődve Ashley, aztán küldött felém egy huncut mosolyt. – És te?

– Mit én? – rántottam meg a vállam. – Mivel Bradley állandóan azt hangoztatja, hogy meg kell mutatnom a lábaimat, minit veszek fel, de engem úgyis Daviddel párosítanak majd össze, szóval felesleges a hercehurca.

Erre már nem tudott mit mondani Ash, ezért nekiláttunk, hogy felkészüljünk az előttünk álló megmérettetésre. Először is végigtúrtuk a ruhatárat, amiből barátnőm egy fekete miniszoknyát egy Mercedeses toppal választott, míg én egy tűzpiros Ferraris mini ruhát – az, hogy hogyan sikerült pont egy ilyet találnom, kész rejtély volt számomra. Mivel ruhánkhoz az éppen aktuális lábbelink nem illett, a vizsga idejére kölcsön adtam Ashley-nek a csizmámat, én pedig egy hasonló vadítóan piros magas sarkút húztam a lábamra. Ezután következett a sminkelés, amit pillanatokon belül elintéztünk, majd megszemléltük magunkat a tükörben. Összességében véve jól néztünk ki, ezért reméltük a tanárok is meg lesznek elégedve a megjelenésünkkel.

– Na, még mindig van bő fél óránk – néztem fel a falon lógó ketyegőre, aztán vissza barátnőmre. – Akkor én meglátogatom Bradley-t. Megleszel addig nélkülem?

– Viccelsz? – pislogott rám Ash, mint egy hülyére, és ajkait édes mosolyra húzta. – Azt fogom gyakorolni, milyen szöveget mondok majd Lewisnak.

– Lökött – mormogtam neki, majd Ashley halk kacagását hallgatva kisétáltam a teremből a stúdióba, onnan pedig a folyosóra, ahol menedzserem irodája felé fordultam.

Bradley szerencsére ugyanazon a szinten székelt, így nem kellett sokat sétálnom. Már csak azért is volt ez jó, mert aki csak arra járt éppen, idióta megjegyzéseket fűzött a ruhámhoz, vagy éppenséggel fütyörészett utánam.

– Hol hordják ezek az eszüket, a gatyájukban? – motyogtam magam elé, miközben megérkeztem a célomhoz, és amilyen gyorsan csak tudtam, bekopogtam, majd nyitottam is be az ajtón. – Bocsi, hogy csak úgy betörök, de borzalom, ami a folyosón…

Már megint nem tudtam befejezni a gondolatomat, ugyanis menedzserem asztala előtt nem más ült, mint az ikertestvérem, nagyon önelégült képet vágva. Az a szemét…

– David, te mi a fenét keresel itt? – szegeztem neki a kérdést, aztán váratlanul eszembe jutott, miért is öltöztem Ferraris télapónak, ezért összehúzott szemekkel néztem rá. – Képzeld, a vizsgánk témája a Forma-1 lesz, és a nyakamat teszem rá, hogy veletek fogunk pózolni. Csak egy indokot mondj, hogy ne öljelek meg, amiért nem szóltál?!

– Hé, hugi, nyugi, jó? – emelkedett fel a székről, és közben arcára öltötte a számomra olyan ismerős boci szemeket, és ha történetesen az íróasztal mögött ülő Bradley nem mosolyog ránk teli szájjal, még meg is enyhülök, de emiatt valahogy nem sikerült.

– Nem nyugszom meg! Miért nem árultad el, hogy te is itt leszel?! Francba! Az iskola és a versenyek miatt alig látjuk egymást, és erre még arra sem vagy képes, hogy benyögd, Londonba utazol!

– Meglepetésnek szántam, Cica.

Kétségbeesetten nyögtem egyet, majd csak hogy a hangulatomnak jót tegyek, vállon csaptam Davidet, aztán végre a menedzserem felé fordultam.

– Beszélni szerettél volna velem, Brad? – kérdeztem tőle, mire ő bólintott.

– Igen, kérlek, ülj le – mosolygott rám, ezért bólintottam, aztán testvéremmel egyszerre letelepedtünk az asztal előtt álló székekre. – Tulajdonképpen a testvéred nem a vizsgád miatt van nálam.

– Hanem miért? – vetettem egy gyanakvó tekintetet az említett versenyzőre, aki viszont egy újabb ártatlan vigyorral válaszolt.

– A csapat szeretné kicsit reklámozni magát a következő idényre, ezért Stefano arra gondolt, hogy készíthetnénk egy naptárt, amiben szeretnénk, ha te is részt vennél – válaszolt Brad helyett David, és miközben magyarázott, lelkesen lengette a kezeit.

Ha Forma-1-ről volt szó, ikertestvérem teljesen megváltozott. Oda lett a vicces figura, a folyton poénokkal dobálózó srác, helyébe a megszállott és elhivatott versenyző került, aki mindent megtesz azért, hogy a legjobbját nyújtsa a pályán – ahogy én is, ha a modellkedésre került a sor.

– Természetesen tudom, hogy ez nem olyan egyszerű, hiszen amíg tanulsz, nem vehetsz részt olyan sok projectben, ezért gondoltam, hogy beszélek Braddel, és ő teljes mértékig benne van a dologban. Remélem te is.

Ismét jött a boci tekintet és a könyörgéstől kissé megremegő ajkak, aminek egy idő után sosem tudok ellenállni. Most is kénytelen voltam belátni, hogy úgyis igent mondok neki, így hát egy hosszú sóhaj keretében bólintottam. David azonnal ugrott volna, hogy magához szorítson, de határozott pillantásom megakadályozta ebben.

– Legközelebb, ha egy vizsgám tárgya leszel, leszel szíves előre szólni, különben megnyuvasztalak – jelentettem ki, mire ő védekezően emelte fel a kezét.

– Ez titoknak számított – magyarázta, viszont én csak megráztam a fejem, hogy ez nekem nem elég.

– A testvérem vagy, ilyenkor ezt helyezd előre a titok elé – mosolyogtam rá, majd végre engedtem, hogy az ölébe húzva megöleljen.

– Szeretlek, hugi! – súgta a fülembe, amitől ajkaim lágy mosolyra húzódtak.

– Én is szeretlek! – válaszoltam, aztán kecsesen felemelkedtem az öléből. – De semmi elhallgatás és titkolózás!

– Öööö… Persze! – vágta rá bizonytalanul kis gondolkodás után.

– Már megint nem mondasz el valamit – hunyorogtam rá gyanakodva, mire ő kétségbeesetten tárta szét a karjait.

– Én…

– Tudod mit, ne mondd el, ha nem akarod – vágtam a szavába, és ő láthatóan megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, azért én ennyivel nem értem be. – De ha megtudom, hogy valami velünk kapcsolatosat titkolsz, készülj a halálra! Most viszont mennem kell. És légy szíves próbálj meg kicsit felnőttesen viselkedni, amikor fényképezkedünk, elvégre a jegyemről van szó.

– Én felnőtt vagyok! – kiáltott utánam David, ugyanis akkor már az ajtónál álltam.

– Mikor, álmodban? – vágtam vissza, azzal kiléptem a folyosóra.

Miután elengedtem a kilincset, és a stúdió felé fordultam, még hallottam, hogy valami kemény puffan a már becsukott ajtónak.