6. rész

Sziasztok! Elnézést, hogy csak ilyen későn hozom a következő részt, de délelőtt nem értem rá, délután pedig nem voltam itthon. De már íme itt is van a 6. rész, remélem, mindenkinek elnyeri a tetszését. Végre kicsivel több Kimi lesz. :) Ja, és köszönöm a hozzászólásokat (bocsi azért is, hogy jelenleg nincs energiám rájuk válaszolni)!

Yenna

Brian és Vanessa azt találta ki, hogy a finn elérhetetlen Jégember imidzse mellé én a forróvérű, csábító lányt alakítsam. Ezzel csak az volt a baj, hogy Kimi tiltott gyümölcs volt számomra, annak ellenére, hogy rettentően jóképű pasi, és emiatt elég nehezen tudtam elengedni magam, hogy úgy nézzek rá, mint aki máris felfalja.

Vanessa hosszú percekig igazítgatta a szőke férfit, hogyan álljon, amit amaz meglepő módon türelmesen tűrt, végül abban állapodtak meg, hogy lazán a falnak dőlve fog állni, lábait keresztbe téve, bal keze a zsebében – nyilvánvalóan a mobilját szorongatta –, Mióta rágta a fülemez, míhmíg jobbjával a mellette álló szerelőállványba kapaszkodott. Minden tekintetben ő volt a Jégherceg, főleg azok után, hogy kék szemeit rám emelte, ettől önkéntelenül is megremegtem. Francba! Mindig is tudtam, hogy Kimi Räikkönen szívdöglesztően jó pasi, de így látva őt éreztem, ha nem vigyázok magamra, úgy megégek, mint egy béna szakács rántottája.

Tétován sétáltam oda hozzá, és közben nem tudtam eldönteni, mit kezdjek mindkét kezemmel. Legszívesebben beletúrtam volna hosszú, szőke hajába, vagy megérintettem volna a karját, de e helyett csak álltam, és igyekeztem kifejezéstelen pillantással bámulni rá – piszok nehéz volt. És a fotós csakis arra várt, hogy én pozícióba álljak.

– Jenna, készen állsz? – hallottam meg mögülem Brian hangját, és már majdnem megráztam a fejem, de aztán nagy nehezen bólintottam. – Oké, akkor tégy úgy, mintha éppen Kimi felé akarnál hajolni. És ha lehet, csinálj valamit a kezeiddel!

Kétségbeesetten pillantottam a finnre, aki megérezhette vívódásomat, mert váratlanul jobb karját a derekam köré kulcsolta, és majd magához húzott.

– Nem harapok – mormogta, lehelete az arcom csiklandozta.

– Az jó – súgtam vissza, és hogy végre teljesítsem tanárom óhaját, óvatosan felemeltem mindkét kezemet, hogy utána az egyiket bal vállára, a másikat pedig mellkasára tegyem. – A feleséged nem féltékeny, hogy ennyi lánnyal pózolsz az F1-es újságnak? – kérdeztem aztán tőle, továbbra is épp hogy csak súgva, mire az arckifejezése azonnal megváltozott.

– Azt mondtam neki, hogy egy teljesen normális fotózás lesz – válaszolta, én pedig kérdőn vontam fel a szemöldököm. – Más szóval nincs teljesen tisztában a helyzettel – tette hozzá magyarázatként.

– Nem engedné meg, ha tudná? – kérdezgettem tovább, bízva abban, hogy nem taszít el azonnal magától, amiért ilyen személyes témát feszegetek, de szerencsére halvány mosolya megnyugtatott.

– El kellene mondanom neki, hogy tudjam, mit szólna hozzá. A bátyád az elmúlt pár napban rengeteget mesélt rólad – váltott Kimi hirtelen témát.

– Komolyan?

A finn ismét elmosolyodott, most már kicsit szélesebben, és közben hallottam, hogy a fotós megállás nélkül kattogtat. Gyorsan, hogy ne csak egy pozícióban legyek a képeken, elvettem kezem a mellkasáról, és felemeltem, de a hajától néhány centire megtorpantam. Csak azután mertem megérinteni a szőke tincseket, miután beleegyezően bólintott egyet.

Olyanok voltak, ahogy elképzeltem – selymesek és puhák, miközben ujjaim beléjük túrtam. Érintésem hatására jobb karja azonnal megfeszült a derekamon, aztán éreztem, hogy még közelebb von magához, mire arcunk csak pár centire volt egymástól. Ilyen közelről szemei még kékebbeknek tűntek, és mintha egy kis zöld is játszott volna bennük, ráadásul sokkal nagyobbaknak látszottak. Tisztában voltam azzal, hogy el tudnék veszni bennük, ha hagyom magam, és ebben az sem segített, hogy testéből csak úgy sütött a tűz felém, és nagy tenyere melegséget árasztott szét a derekamon. Aztán, amikor egy kényelmesebb helyzet érdekében jobb lábamat áttettem az összekulcsolt lábfeje előtt, megéreztem izgalmát.

Basszus! Erre egyáltalán nem számítottam, és nyilvánvalóan ő sem, mert rögtön szétette lábait, és kissé odébb tolta derekamat, habár arcunk továbbra is ugyanolyan közel volt egymáshoz.

– Bocs – lehelte, és tényleg látszott rajta, hogy kínosan érzi magát. – Napok óta nem láttam Jennit, és itt vagy te, egy ilyen ruhában…

– Semmi baj – biztosítottam őt gyorsan, miközben szívem újra vadul dübörögni kezdett. – Van egy bátyám, ismerem a férfi hormonokat.

– De én nős vagyok, és nem kéne az ellen küszködnöm, hogy meg ne csókoljalak.

Na, puff neki! Ha akarta volna, se tudta volna ennél nyíltabban kimondani, mit szeretne. És a fenébe, én is szívesen megcsókoltam volna. Gyorsan kell valami másik póz, ami alatt kicsit megnyugszunk.

Mivel Brian és Vanessa is szabad kezet adott nekünk egy idő után, elléptem Kimi mellől, és átsétáltam bal oldalára, hogy ott én is lezser módon dőljek neki a falnak. Persze tekintetével követett engem, ahogy hamarosan a testével is, így pár perccel később már egymással szemben álltunk. Pillantásunk egymásba fúródott, de legalább volt köztünk valamennyi tér.

– Mondd, nincs véletlenül eldugva egy ikertestvéred? – suttogtam, mire ő alig hallhatóan felnevetve rázta meg a fejét.

– Sajnálom, hogy csalódnod kell, de nincs, és klónomról sem tudok – mondta.

– Kár – biggyesztettem le a számat, amit a jelenetet árgus szemekkel figyelő menedzserem azonnal megszólt.

– Jenna, figyelj az arcvonásaidra!

Bosszúsan fújtam ki a levegőt, mire a finn vidáman felkuncogott.

Ezután már gyorsan ment minden, és arra eszméltem, hogy Kimi ellép mellőlem, majd Brad és Brian jelenik meg mellettem elégedett mosollyal az arcukon.

– Nagyszerű voltál, Jenna! – lelkendezett Bradley. – Olyan volt, mintha mindjárt egymásnak estetek volna! Egyszerűen zseniális! Pont ilyesmire gondoltunk!

Én annyira nem értettem ezzel egyet, és volt egy olyan gyanúm, hogy valaki nagyon nem fog örülni, ha megjelenik majd az újság. Arról már nem is beszélve, hogy én nem csak megjátszottam magam, hogy süt rólam a vágy. Még jó, hogy az elkövetkezendő percekben Daviddel kell modellkednem, és csak utána jön megint Kimi a közös képpel.

Mint percekkel később kiderült, ikertestvéremmel egy kormánykerékért kellett harcolnunk. Ez természetesen nem volt nehéz egyikünk számára sem, ha felidéztem azokat a pillanatokat, amikor gyerekként valamiért versenyeztünk. Például még most is élénken előttem van, ahogy egy hatalmas üveg cukorkáért folyik a vita. Anyukánk valamelyik szomszédtól kapta ajándékba, és David azonnal kijelentette, hogy csak ő ehet belőle, hiszen ő a fiú. Ahogy az általában történt, én azonnal ellenkeztem, majd elkezdődött a harc, és a szüleink csak közös erővel tudták elrendezni a dolgot – az üveg az éléskamrába került, mi pedig két órára a szobánkba bezárva.

– Ez most az enyém lesz – jelentette ki az egyik pillanatban tesóm, és ezt olyan hanghordozásban tette, mintha éppen azt döntené el, milyen pólót akar felvenni reggel.

Első reakciómban nem tudtam, mit csináljak, de aztán váratlanul a combjának támasztottam magas sarkúm – elégedettséggel töltött el az, hogy felszisszent –, majd kirántottam kezéből a kormányt. A heves mozdulat következtében megnyomhattam egy gombot, mert hangosan sivítani kezdett – Brian játékkormányt szerzett? –, mire kitört belőlem a kacagás, ahogy bátyámból is.

Ott álltunk egymással szemben, kezemben az elviselhetetlen hangon szirénázó játékkal, és úgy rázott minket a nevetés, hogy a végén már a könnyeim is folytak. De hát ikrek voltunk, és a civakodásaink ellenére nagyon is éreztük a másikat, ami az ilyen esetekben így jelentkezett. Csak nagy nehezen csillapodott nevetésem, de akkor Davidhez léptem, és szorosan a nyakára kulcsolt karokkal megöleltem. Természetesen testvérem karjai is azonnal életre keltek.

– Oké, ez tökéletes! – kiáltott fel valahonnan Brian. – Kicsit nyugodjatok le, és akkor kezdhetjük a hármas fényképezést.

– Ugye már nem haragszol rám? – suttogta David a fülembe, mire én szorosabbra húztam karjaimat a nyaka körül.

– Nem, de legközelebb ilyen horderejű dolgot ne hallgass el – feleltem neki hasonlóan halkan, és egy picit elhúztam a fejem, hogy a szemébe nézhessek. – Tudod nagyon jól, kinek drukkoltam a McLarenben, aztán a Ferrariban, amíg te nem jöttél.

– Igen, tudom – sóhajtott fel bátyám, aztán pár másodpercre szorosan megölelt. – Szeretlek, Jenna!

– Én is szeretlek, te lökött – csaptam vállon, és már húzódtam is el.

Mintha erre a pillanatra várt volna, megjelent mellettünk Vanessa, és sietős mozdulatokkal letakarította a nevetéstől arcomon végigcsorduló könnyek nyomát, majd megfordult, és kicsit rendbe szedte a testvéremet is. Amikor ezzel végzett, intett a fotósnak és Briannek, aki pedig a kicsit távolabb várakozó Kimi felé biccentett. A finn először vetett rám egy kiismerhetetlen pillantást, aztán lassan mellénk sétált, tanáromat követve.

– Mivel közös képről van szó, a versenyautóra gondoltam. David, te esetleg beülhetnél, Jenna, te elé a kocsira, míg Kimi, te Jenna lábai elé a padlóra. Majd ha elkészültek a képek, számítógépen megügyeskedjük, hogy a végén egy Ferrarit lássanak a rajongók.

Miután elhangzott az utasítás, pillantásomat a tőlünk néhány lépésnyire álló jelzéstelen Forma-1-es autóra szegeztem, és elképzeltem a helyzetet. Az még oké, hogy David beül a kormány mögé, és én rá a kocsi orrára, de hogy a finn a lábaim előtt ücsörögjön a földön. Uh! Ez nem lesz jó!